Az új esztendő hatodik napja a húsvét utáni második legrégibb keresztény ünnep: a vízkereszt, ami a húsvét és a pünkösd mellett a keresztény egyház egyik legfontosabb ünnepe.

A vízkeresztet a keresztény ünnepi liturgiában Epiphania Domini néven említik, ami annyit tesz: az Úr megjelenése. Az epifánia kifejezés a görög vallásban eredetileg egy isten váratlan és érezhető, jót jelentő megjelenése, a római császárkultusz idején az uralkodó, azaz a megtestesült isten ünnepélyes látogatása volt. A kereszténységben a vízkereszt ünnepe egészen a IV. század végéig a karácsonyt is magába foglalta, de ennek elkülönülésétől emlékezik meg a katolikus egyház a napkeleti bölcsek látogatásáról a kis Jézusnál, azután a vízkereszt második evangéliumi története szerint Jézus, amikor harmincéves lett, elment a Jordán folyóhoz, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte, majd tanítani kezdett. Ennek emlékére vízkereszt az ünnepi keresztelések napja volt, a katolikus egyház ilyenkor tömjént és vizet szentel. A harmadik evangéliumi jelenet: Jézus a kánai menyegzőn anyja kérésére az elfogyott bor pótlására a vizet borrá változtatta.

Vízkereszt napján szokásban volt a szentelmények hazavitele is: a szenteltvíznek gyógyító hatást tulajdonítottak. Hintettek belőle a bölcsőre, a menyasszony koszorújára, a halott koporsójára. A következő januárig üvegben vagy nagy korsóban tartották, ami megmaradt a következő vízkeresztre, azt a kútba öntötték, hogy vize meg ne romoljon.

A XV. századtól ezen a napon lett szokás a házszentelés is, vagyis, hogy vízkereszt napján a pap megáldja a lakást, az otthont és lakóit. A középkorban az év elején kérték Isten segedelmét a ház és a gazdaság számára. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a házszentelés után a pap krétával az ajtóra, vagy az ajtófélfára felírja az évszám első két számát, aztán a CMB betűket, majd az évszám másik két számjegyét, ami az idei vízkereszt alkalmával így néz ki: 20CMB21. Ennek jelentése: „CHRISTUS MANSIONEM BENEDICAT": KRISZTUS ÁLDJA MEG E HÁZAT.

Az ehhez hasonló vízkereszti népszokások egyike volt, hogy elődeink ezen az úgynevezett „karácsonyi tizenketted", a 12 napos karácsonyi ünnep zárónapján, szedték le a karácsonyfát, ami a karácsonyi ünnepkör végét, és a farsangi mulatságok kezdetét szimbolizálta.

Újévi fogadalomról

Az újévi fogadalom történelme

Az ősi babiloniak állítólag mintegy 4000 évvel ezelőtt elsőként tették meg újévi fogadalmaikat, igaz, náluk az év március közepén kezdődött, amikor elkezdtek növényeket ültetni. Az Akitu néven ismert hatalmas, tizenkét napos vallási fesztivál során a babilóniaiak új királyt koronáztak meg, vagy megerősítették hűségüket az uralkodó iránt, és ígéretet tettek az isteneknek, hogy kifizetik adósságaikat, visszaadják a kölcsönvett tárgyakat. Ha betartották szavukat, isteneik kegyelmet adtak nekik a következő évre, ha nem, kiestek a pikszisből. Hasonló volt a gyakorlat az ókori Rómában, miután Julius Caesar az újév kezdetének január 1-jét határozta meg Kr.e. 46-ban, amit Janusról, a kétarcú istenről neveztek el. Janus szimbolikusan visszatekintett az előző évre és egyben a jövőre is, a rómaiak pedig áldozatokat hoztak az istenségnek, és jó magatartást ígértek a következő évre. A korai keresztények számára az újév első napja lett a hagyományos alkalom arra, hogy átgondolják a múlt hibáit. 1740-ben John Wesley angol pap, a metodizmus alapítója hozta gyakorlatba, hogy a hívők újévkor szentírást olvastak, himnuszt énekeltek és természetesen ígéreteket tettek istennek. A fogadalomtevés hagyományának vallási gyökerei ellenére a mai fogadalmak többnyire világi gyakorlatot jelentenek, a legtöbb ember az önfejlesztésre összpontosít.