Jézus testét, halála után, az Arimátiából való József sziklasírjába helyezték. Az asszonyok a szombat elmúlása után azonnal indultak a sírhoz, magukkal víve az előre elkészített illatszereket, hogy megkenjék, bebalzsamozzák Mesterük holttestét. A sírbolthoz érve első megdöbbenésük akkor volt, amikor a kő nem volt a helyén, amikor annak nagysága ellenére is el volt hengerítve a sír szájáról. De még jobban megdöbbenhettek, amikor a sírba tekintve nem találták szeretett Jézusuk holttestét. Várták, hogy ott lesz, és nem volt. Helyette – ahogyan Márk evangéliumában olvashatjuk – egy fehér ruhába öltözött ifjút találtak. Nem csoda hát, hogy ezek az asszonyok, akik egyébként is tele lehettek félelemmel és aggodalommal a történtek miatt, most megrettennek. De a fehér ruhás ifjú azt mondja nekik:

„Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt.” (Mk 16,6) Nincsen itt – mondja az Isten küldötte. Jézus nincsen itt, nincsen a sírban, nincs azon a helyen, ahol keresik, olyan formában, holtan, ahogyan várnák. 

A történetet olvasva nyilvánvaló, hogy ezek az asszonyok rossz helyen keresték Jézust. Nagyon szerették Őt, hiszen azért is mentek a sírhoz, azért keresték még halála után is, de rossz helyen keresték. Ismerték Mesterüket, hallották sok tanítását, példázatát Isten országáról, láthatták csodáit, természet, sőt a halál feletti uralmát, de most mégis rossz helyen keresték. Az Úr Jézus többször szólt szenvedéséről, haláláról, s többször beszélt arról is, hogy Ő fel fog támadni, de erről most valahogyan elfeledkeztek, s a holtak között keresték az élőt, a feltámadott Jézust. De csak azt a választ kapják: Nincsen itt.

Hol van akkor Jézus? Hol kell Őt keresni? Hol lehet Őt megtalálni? Ha a sírban nincs, akkor hol van? Talán nálunk, a mi szívünkben, otthonunkban, családunkban? Ha hozzánk jönnének és nálunk keresnék Jézust, akkor mit mondanánk? Hogy igen, nálunk ott van Jézus, minden étkezés előtt Őt is hívjuk, hogy „legyen vendégünk”, minden este neki adunk hálát; vagy inkább azt kellene mondani: nincsen itt. 

Sokan azt gondolják, hogy Jézus csak a templomban van jelen. Jézus, feltámadása utáni találkozásaival, viszont éppen azt példázza, hogy ott akar lenni az életünkben, a mindennapokban, a rohanásunkban, vagy éppen pihenésünkben, a pénzügyeinkben, gyermeknevelésünkben, kapcsolatainkban. 

Az evangéliumokban olvasható, hogy mennyi féle helyzetben megjelenik a feltámadott Úr. Odaszegődik az Emmausba tartó tanítványok mellé és tanítja őket, megjelenik a bezárt ajtók mögött ülő tanítványoknak, vagy rögtön húsvét hajnalán az Őt kereső asszonyoknak; tanácsolja a halászni induló tanítványokat, s leül velük enni. A tanítványok mindennapjaiban jelenik meg és van jelen a feltámadott Úr. 

Nincs itt, mondja a sírra utalva az angyal, nincs a gyolcsban, a kőben, a föld mélyében, de ott van, ott akar lenni az életekben, a mindennapokban.

A húsvéti történet felveti a kérdést, hogy számunkra hol van Jézus, hol szeretnénk Őt látni, hol szeretnénk Őt tudni. Csak nagypénteki Jézusunk van, aki haláláig sok csodát tett, tanított, gyógyított, de meghalt; vagy húsvéti Jézusunk, élő Krisztusunk van, aki ma is él, jelen van, szól hozzánk, vezet, tanít, ott van a mindennapjainkban?

A sírhoz igyekvő asszonyoknak lett, feltámadott Krisztusa. Máté azt jegyzi fel ezekről az asszonyokról, hogy félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. Nemcsak féltek, hanem örültek és futottak, hogy elvigyék a hírt. A húsvéti hírt tovább kell adni, azt el kell mondani, azt nem szabad magukban és maguknak megtartani. S azóta adják tovább és adjuk tovább a hírt Jézusról: feltámadott, nincsen itt. Jézus Krisztus nincsen a sírban, Ő nem halott, hanem él. Ma is.